Síró fuvalmak zörgőn kavarnak
hűs éjszakára port az avarnak
hantja alól. Halovány árnyak
zokogni járnak ravatalára
az ifjú nyárnak. Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul s a szürke ágrul
a lomb lezördül s egy volt világrul
mesét mesél. Bús esti pírba
bámulok sírva s a könny úgy gördül
szemembül, mint a halott levél.
Mert
halott szerelmek s mely dalaimra
borul, a dér. És sír a fény is
a nap szemén is könny könnyre dermed
és sírok én is. Mert
és
Megérted az őszt… a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
szinét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és
Megérted: rádesik az ablakon keresztül
a napsugár: az égnek szőke, tömött haja.
És mustszagot lehelve és mámorát kínálva
nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.
Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná
gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rimek
aromás teáját a csöndes kis szobában,
amelynek ablakán a függöny széltül remeg.
Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot,
és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat
mennyei tisztaságát s csillagát életednek,
mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad
Ősz jön...
Bágyadt opálját hinti a fény,
felhők grafitja kúszik az égen,
levél vajúdik a szél tenyerén.
Ősz jön...
Sóhaját a nyár öle ringatja,
rőt csókját már ajkamon érzem,
ködfátylak hullanak a holnapra.
Ősz jön...
Rozsdás szirmokra igéz dallamot,
dombok zöldjébe aranyat fércel,
keblében sarjadnak deres hajnalok.
Ősz jön...
földje már fáradt és fehér
csend szitál, s aszott kezében
bíbor patakká olvad a remény.
Szabó Lőrinc - Pannón ősz
Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van... Szép ősz... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök...
Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti -
Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai... De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Ősz van! Szép ősz!... Ősz
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.
Wass Albert: Őszi dal
Elmentek már a madarak, a fecskék,
csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték,
csapongó vágyaim: hogy visszajössz.
De elmentél. Veled a nyár, az álmok,
csak szél süvölt és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
és fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.
Neked nagyon hideg volt itt az élet,
nem jött bíborral már az alkonyat,
s megsemmisült sok délibáb-reményed
csillagtalan, nagy éjszakák alatt.
De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
s nem kérek tőled semmi, semmi mást:
csak jer vissza; s én rózsákkal behintem
-körülötted az őszi hervadást.
Itt van az ősz.
Vérvörös levelek remegnek az ágon,
Már csak halvány emlék a nyár,
Mely elillant, mint reggel az álom.
Az erdőt járom.
Lábam alatt zizeg az avar.
Hűs szél húz át a fák közt,
A magány hidege lelkembe mar.
Olyan szép ilyenkor a természet,
Bíboraranyba öltöznek a fák.
Mégis én úgy érzem nélküled,
Színe vesztett lett az egész világ.
Itt állok most a völgy alján,
Ahol tavaly még együtt néztük a vizet,
Most hulló könnyeimmel táplálom a vízesést,
És kutatom az itt hagyott emlékeket.
Keresem ölelésed melegét,
Szerelmes szavaid visszhangját,
De a hervadás elnémít minden üzenetet,
Nem hallani mást, csak a lehulló levelek
Utolsó sóhaját.
/LadyMoon/
Őszi áldás...
Lágyan simuljanak a lépteid alá,
Az ősz könnyei, a hulló falevelek.
Ne nehezítsék meg haladásod,
A szembefújó szelek.
Az egyre bágyadtabb napsugarak,
Melengessék lelkedet,
Vigyázza lépted az ég összes angyala,
Amikor én nem lehetek veled...
/LadyMoon/
Ilyenkor ősszel...
Ilyenkor ősszel, mintha mindenki pihenni vágyna.
Elhalkulnak a színek...
Ködös hajnalok avar szőnyegén,
Szelídebben dobbannak a szívek.
A hűvös hajnalok csendjében
Fázósan reszket néhány falevél.
Csendbe olvadó madárhangokat,
Ölel magához a hűvös őszi szél.
Mindenki egy kis melegségre vágyik,
Öleld hát magadhoz a lelkemet!
Szereteted puhaságába takarj,
Ahogy az ősz bíboraranya
A szunnyadni vágyó természetet!
/LadyMoon/
Dsida Jenő
Ősz
Mért van, hogy a szivem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.
Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.
Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!
********* ********
Rezes A.M
Őszi szendergés
Újra kisdeddé vált a nyár,
az Ősz hatalmas bölcsőjében
most csak gyenge sugár.
Megfáradt ágak ringatják
málló-tarka lombokon,
s már hidegebb szél
csókolja homlokon.
A madarak rövidebb
trilláit élesen
hasítják a hajnalok,
s néhány késői virág
még a nyirkos köddel dacol.
Lassuló léptek zaja
visszhangzik felszínes álmokon,
s a csendes szendergésben
dúdolunk, egy nyárról
maradt dallamot.
************* *********
Pósa Lajos
Ősszel
Atyám, a te kezed soha el nem fárad.
Tele rakta megint gyümölccsel a fákat,
Szőlőtőre fürtöt
Szép sorjába tűzött,
Ki ne magasztalná isteni munkádat!
Mennyei jóságod bőségét kitárja:
Hegy-völgy az emberek gazdag élés tára.
Áldás mosolyog ránk,
Felvidámul orcánk,
Édesen legyinti az örömnek szárnya.
Porszem vagyok én csak ezen a világon,
De kegyelmed érzem, nagyságodat látom,
Dicsérve dicsérlek
Mindig, amíg élek,
Fejemet meghajtva, szent nevedet áldom.
Lesznai Anna: Ősz múltán
Azt mondottad, hogy visszatérsz,
Lombtalan ősz tar idején,
Mikor a föld dúsabb a fáknál,
Meghallani, hogy mint suhog
Kerti csendben léptem nyomán
A zörgő lomb s ruhám szegélye.
Visszatértél tél idején - ...
Tüzes a kormos kályha torka.
Sok száraz ág láng marta teste
Hevíti búsra szűk szobámat.
Én szólítalak mohó szóval -
De szemed átsiklik felettem
... - S ide se hallgatsz.
