Az idő , amig ezt olvasod..

A jelenben élni nehéz, a jövőben nevetséges, a múltban pedig lehetetlen.

Arra kérem a jövőt - bár elkéstem már ezzel is -, hogy könyörüljön legalább az ajtóknak és az ablakoknak; hagyja meg őket kézzel nyithatónak. Mert milyen világ is az, ahol nem lehet az ablakot mohón kitárni s úgy nyitni ajtót, hogy annak lendülése - és nyikorgása - helyettünk kimondja: alig győztelek várni.<

A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?

******

Balla Zsófia: Az idő míg ezt olvasod

 

 

úgy telik, mint a többi pillanat, hallgasd csak: pkk,

pkk, morzsolódik egyfolytában, megállás nélkül,

 
igyekezve az ismert végkifejlethez; míg e sorokat

 
megérted, rohanva öregszenek szerveid, dérrel-dúrral

 
alakulnak át a sejtek, szívdobbanás töredéke alatt

 
fordul át valami benned, no most! – – – – – –

 
már megint más vagy, nem az, aki az olvasást

 
elkezdte, s ha újraolvasnád már, új szövegként

 
betűzhetnéd, csak az emlékezeted, a csupán

 
többévenként újuló tudja, milyen voltál néhány

 
másodperccel ezelőtt, az emlékezet, mely a változásokat

 
ívvel fogja és vészeli át, s az ő változó pattanását

 
valami más éppen akkor egységes íve fogja össze;

 
ilyen szálöltéssel varródik tested folyamata, tudod,

 
ahogy a gyorsúszók öltik a pattogatott időt az

 
ellenszegülő vízre csapkodó karjaikkal; s még csak nem

 
is ennyi betű telik el most köztünk, hiszen zenék,

 
beszédek, építések, simogatások esnek, egy golyó

 
repülése, vizek járnak kimérhető időkben, néha

 
párhuzamosan a tieiddel, előzve és elmaradozva, néha

 
több réteggé tapadva az életeden; s még hol vannak a

 
létrejövésükben, a létezésükben és lecsapódott-kihulló

 
töredékeikben újraélhetők, az olvasással, hallgatással

 
újra két végpont közé feszítettek; kicsírázol az

 
időrétegek alatt, magad-fonta gubóban várod, hogy

 
teljék ez a dimenzió s te suhogva kiröppenhess egy

 
újabb, másnemű életecskére, körbefújtathasd a stúdiók

 
néma hangszalagtárait, gyönyörködj a tetszés szerint

 
végtelenné hosszabbítható, most azonban feltekert

 
perckígyók kényszerű, időzített veszteglésében, hiszen

 
minden hang megszólalhatna egyszerre, a végtelenséget

egyetlen feltalálatlan keménységű halmazállapotba

 
sajtolva; te is ilyen, bármikor szétszálló időkké

 
robbantható tömörségekből épülnél akkor, sose tudnád,

 
mikor lesz folyamatos idő valamely részed, lehet, csak

 
belsődben bomlanak ki az egyetlen hangidejű sikoltás

 
papírcsíkjai, lehet, hogy emlékezeted felszippantják

 
elhullt és éretlen idők, nincs mi összefogja tested

 
megállíthatatlan változásait, tartamok sokasága leszel,

 
szétmarcangolódsz a lágy, selymes folyamatokban,

 
szétbomlott és összesűrült időlüktetés vagy, elszabadult,

 
értelmetlen igeidők futkároznak

 
ki-be-rajtad-benned-körülötted-tőled-feléd-nélküled-

 
helyetted, mindenki más számára ellenőrizhetetlen

 színek a látásodban, pitypangok befújják maggal

bentről testedet, kipattogzik szemeden sárga bolyhú

 
föld, hajrongyaidat antennazúgás tépi, hol vagy most

akkor, tudod, hol vagy, téblábolsz lenyomatként, a

mozdulat vagy, egy lány szemben az utcán, megemelt

 
kalap mozdulat-tétovasága, kék felismeretlenséget

 
világítsz, vállszíj vagy feszesen, kézcsapás, üldögélés a

 
kicserélhetetlen csendben, öt perc lehetsz még s a

 
sürgetés; kapkodod össze jeleid, vésed véredényeid, ott

 
a hágó elején, majd átvezet, ha van; megíratlan

 
tárgyak suhognak, fogalmak lebegnek és tusakodnak,

 
valóságért rimánkodik a borotva, létezni szeretnél,

 
küldjelek vissza olvasásod elejére, ne szoríts úgy –

szólnál megkapaszkodva e mondatba, de tudod már,

 
késő, ez is befejezetlen